Reménytelen történetek:

A sivatag

Homok volt az inge alatt. Homok volt a bakancsában. Homok ment a szemébe, a hajába, a szájába. Homokkal volt tele a tányérsapka is karnyújtásnyira tőle, de ő azt nem látta. Elernyedt keze is homokot markolt, így a körme alatt is homok volt.

Homok mindenütt, semmi más.

Arccal lefelé, a hasán feküdt, jobb keze kinyújtva, bal keze a combja mellett. Úgy nézett ki, mint egy úszó lefényképezve, eltekintve attól, hogy alatta nem víz volt. Víz nem volt máshol sem.

Valaki felfordította. A napfény beletépett az arcába, ki akarta húzni a szemét. Égető fájdalom tűzdelte kisebesedett ajkait. Felüvöltött, és újra hasra fordult. Fejét belefúrta a képlékeny homokba.

—Hé, ember!— kiáltotta a férfi a háta fölött. —Így megfullad!

Nem érdekelte, hogy megfullad-e, hiszen ez csak egy álom lehetett. Meg kellett erőltetnie az agyát, hogy rájöjjön, egyáltalán kicsoda. Bár ez se számított igazán. Az álmokban átértékelődnek a dolgok. Az álmokban az se zavar minket, ha nővé változunk, vagy ha ismeretlen nyelven beszélünk.

Azért jólesett tudni, hogy kicsoda. Nick Harrison volt a neve. Rendőr volt, még az egyenruha is rajta volt. Homályosan érzékelte, hogy az oldalán ott van az adóvevő, a gumibot, a pisztoly, meg a kulcsai.

Járőr volt. Volt egy apró háza, felesége, két kutyája. Autóval járt dolgozni, még akkor is, ha csak egy vén tragacsra futotta. Nem volt sok barátja, de azok igazi barátok voltak, lehetett rájuk számítani. A főnökével, a kollégáival nem volt semmi baja. Rendes kis élete volt, nem az az éktelenül vidám, de neki elég.

De most fogalma sem volt, hogy hol van. Azt se tudta, él-e még.

—Meg fog fulladni, ember!— kiabált a férfi megint, és megfogta a vállait.

Tényleg! Ki ez a férfi? Valamelyik kollégája? A postás? Kicsoda? A hangja még csak ismerős sem volt. A keze erős volt, de nem kigyúrt, vagy vaskos.

Rájött, hogy tényleg nem kap levegőt homokba fúrt fejjel. És kíváncsi is lett. Meg akarta nézni a férfi arcát, és körül akart nézni. Nagy nehezen kinyomta magát a karjával. Gyenge volt, mint aki nem aludt három napja. A napfény megint beletépett az arcába, de megnyugtatta magát, hogy ez csak érzéki csalódás, valójában nem fog megsérülni.

Egy teljes percig nem tudta kinyitni a szemét, és azután sem látott, csak fehér világosságot. Újabb egy perc kellett hozzá, hogy kitisztuljon a látása. Letörölte az arcáról a könnyeket, és biztosra vette, hogy a szeme vörös, mint egy rubin.

—Ó, ember! Tényleg azt hittem, hogy megfojtja magát!

—Ki a fene maga?— reszelte Nick hangja. Megköszörülte a torkát, és elborzadva vette észre, hogy homokfelhőket kezd köhögni. A férfi négykézláb mögé mászott, és megütögette a hátát. A köhögés hamar elállt, és Nick egy csepp nyálat sem látott maga előtt a földön. Jócskán kiszáradhatott. Szomjas volt.

—Ki maga?— kérdezte újra.

—A nevem Jim— vigyorgott a férfi. Szalmakalapot viselt, borostás volt az arca. Nick megsimította a saját arcát, és észrevette, hogy rajta is vagy kétnapos a borosta.

Jim kopott farmernadrágot viselt, az öve vastag volt, a csatja sötét acél. Zöld-piros kockás flanelingjére rálógott a nyakába kötött bordó kendő. Nick lefogadta volna, hogy farmer.

—Hol a francban vagyunk?— fintorgott Nick.

—Csak nyugi! Én tudom!— mondta Jim, és felállt. A karját a szeme elé rakta, és körbefordult. —Igen, ez biztosan az. Pont, mint az álmaimban.

—Mi van?— állt fel Nick is. Aztán majdnem vissza is ült.

Előtte (és, mint kiderült mögötte és mindenfelé) végeláthatatlan tengerként terült el a sivatag. Szinte még dombok se voltak. A nap vakított, és valahogy erősebb, égetőbb is volt, mint ahogy megszokta otthon. Szél nem volt, a forró levegő nem mozgott.

—A Desertus bolygó. Álmodtam róla.

—Miket beszél?— rökönyödött meg Nick. Felemelte a tányérsapkáját a földről, kirázta, és a fejére tette. Közben megbizonyosodott róla, hogy Jim őrült.

—Ez egy másik bolygó. Elraboltak minket a földönkívüliek.

—Ó, Jézusom!— dörzsölte meg a halántékát Nick. —Ezt nem gondolja komolyan!

Jim folytatta, mintha nem is hallotta volna Nicket.

—És meghibásodhatott a hajójuk, ezért nem vittek magukkal a laborjaikba.

Most egyenesen Nick felé fordult, kicsit meggörnyedt, és megfogta a rendőr két kezét.

—Esélyt kaptunk az égiektől, Nick! Esélyt kaptunk az életre!

Nick ijedten lökte el magától a férfit.

—Engedjen el!

Jim elesett, elcsúszó lábai mentén a homok vízként fröccsent föl. Meghemperedett a földön, aztán fölkászálódott. Az egész nem tartott tovább két másodpernél.

—A földönkívüli űrhajó még itt lehet a közelben!— folytatta izgatott hangon. —Lehet, hogy túlélték! El kell tűnnünk innen! Van errefelé egy város! Ha odaérünk, megmenekültünk!

Jim körbenézett, közben majdnem elesett még egyszer. Aztán a fejéhez fogta a szalmakalapját, és elkezdett rohanni a nap felé.

Nick úgy érezte, együtt kell maradnia Jimmel. Nem tudta, miért érzi ezt ilyen erősen. Talán azért, mert az ember túlélési esélyei megnőnek, ha van társa.

Tényleg, a társa, Tim! Ma nem ült vele a kocsiban. Ha tényleg ma volt, és nem feküdt itt két napig. Még mindig nem hitte, hogy ez egy másik bolygó. Hiszen akár a Szahara is lehetett, vagy a Góbi sivatag, vagy akármelyik másik sivatag, annyi van itt a Földön! De akkor sem értette, hogy hogyan került ide. Ismét belekapaszkodott abba a gondolatba, hogy álmodik. Az álmok mindig valóságosnak látszanak. Van olyan is, amiből nem lehet felébredni akaratból. Csak várnia kell, és felébred.

A társát Timnek hívták. Ezt a bolond fickót meg Jimnek. Tim és Jim. Nem sok ez véletlennek? Nem, nem az! Véletlenek igenis vannak.

—Jöjjön, Nick!— kiáltott vissza neki Jim. Már jó húsz méterre eltávolodott tőle. Most ott kapálózott, jobb kezével a szalmakalapján, mintha nagy szél lett volna.

Nick nem bízott a férfiben, de tudta, hogy nem állhat itt tétlenül. Ha itt marad a napon víz nélkül, biztosan meghal. Talán nincs már egy egész napja sem. A torka tökéletesen száraz volt. A szájába vette a mutatóujját, hogy elinduljon a nyálképződése. Így sem lett sokkal rózsásabb a helyzet.

Lehet, hogy Jim őrült, de legalább csinál valamit. Hisz valamiben. Lehet, hogy egy ilyen helyen előnyösebb őrültnek lenni. Ha hiszed, hogy ki lehet jutni, legalább nem dőlsz a kardodba, nem adod fel. És Nick meggyőzte magát, hogy eszében sincs feladni.

—Megyek!— kiabált Jimnek, és elindult. Az út felétől már futott. Amikor odaért Jimhez, a férfi megint meglódult.

—Várjon!— szólt rá Nick. Azonnal megtorpant, és Nick felé perdült. —Ne fusson! Így hamar kifárad!

—Sietnünk kell! A földönkívüliek már biztos keresnek minket!

—De nem segít magán, ha halálra futja magát!— próbálta meggyőzni Nick. Jim arcán látszott, hogy nem sikerült. Nick egy pillanatig gondolkodott, mivel lehetne megfogni a férfit, aztán azt kérdezte:

—Hogy néznek ki? Látta őket?

—Nem egészen— feszengett Jim. —De az egyiknek megláttam az árnyékát. Nem olyanok, mint amilyennek az emberek képzelik őket.

Jim hadart. A kezével gesztikulálva színesítette a leírását:

—Nagyok, akár kétszer akkorák is lehetnek, mint mi. Olyan a fejük, mint az oroszlánoknak, amiket a tévében láttam. Tudja, olyan sörényük van! Irtó félelmetes! Aztán ott vannak azok a karmos csápok, vagy mik, amik a sörényből jönnek ki, és mindig mozognak! És van vagy hat lábuk, azok fölött meg négy kezük!

Nick türelmesen hallgatta a beszámolót. Közben gondolkodott rajta, hogy miképp fogja olyan távol tartani Jimet magától, hogy ne ragadjon át rá is az őrültsége.

—Szóval nagyok. Hányan voltak az űrhajón?

—Legalább hárman. Három hangot tudtam megkülönböztetni. Az egyiknek nagyon mély volt, a másik szinte vinnyogott, a harmadik meg... közepes.

—Lélegeztek?

—Igen, szuszogtak, mint a náthások!

—Tehát ugyanúgy lélegeznek, mint mi, igaz?

—Igen, úgy! Bár lehet, hogy nem orron keresztül, hanem...

—Az mindegy!— vágott közbe Nick. —A lényeg az, hogy ők sem fognak futni, mert tudják, amit mi: hogy a sivatagban futni öngyilkosság!

—Lassan jársz, tovább érsz?— kérdezte szemöldökét ráncolva Jim.

—Igen, igen!

Jim elvigyorodott.

—Maga okosabb, mint először gondoltam! Bocsásson meg, de először azt hittem, őrült. Tudja, az egyenruha, meg minden.

Nick kelletlenül elmosolyodott. Még őt nézték őrültnek!

—Biztos, hogy arra van a város?— kérdezte Nick, amivel csak adta Jim alá a lovat. De legalább megbarátkozott a férfivel, a bizalmába férkőzött.

—Biztos! Álmodtam róla! A királyuk mondta, hogy a nap felé kell menni, és megtaláljuk a várost!

—A királyuk?

—A Kolónia királya! Van itt egy emberi kolónia. Azokból, akik elmenekültek az űrlények elől! Ők segítenek majd nekünk! Jöjjön, Nick! Nincs messze!

Futni kezdett, aztán nevetgélve lassított. Nick felnézett az égre, amin egyetlen felhő sem volt. Az izzadtság vastag cseppekben csöpögött az álláról, kék ingének hónalja átázott, ahogy az alsónadrágja is. Azt hallotta, hogy a Szaharában éjjel borzalmasan hideg van. Remélte, hogy ez nem a Szahara.

—Maga honnan került ide?— kérdezte, miközben egy emelkedőn tartottak fölfelé, mély lábnyomokat hagyva a laza homokban.

—Farmer vagyok— válaszolt Jim. —De ezt gondolom, már észrevette. Legalább annyira látszik rajtam, hogy farmer vagyok, mint amennyire magán, hogy rendőr!

—Hát igen— mosolygott Nick. —Állatokat tart?

—Csak csirkéim vannak. Igazából a burgonyaföldön vagyok a legtöbbet.

Krumpli. Nick most vette észre, hogy még éhes is. Vajon élnek állatok errefelé? Vajon vannak oázisok? Mi van itt a homokon, meg a fényen kívül?

—Na, és maga?— kérdezte Jim. —Nyomozó, vagy ilyesmi?

—Dehogy! Járőr vagyok.

—Kocsival, meg szirénával?

—Igen.

—Tudja, én még nem is beszéltem rendőrrel, pedig már nem vagyok fiatal. Ritkán járok városokban. Persze a sheriff, az más, vele sokszor beszélek, mert egy kocsmába járunk, de ilyen kék egyenruhás rendőrrel még nem beszéltem. Tudja, én nagyon tisztelem a rendőröket! Ha ők nem lennének, már a házat is ellopták volna felőlünk!

—Köszönöm.

—Nem is tudom, miért utálják ennyien a rendőröket.

Nick mosolygott. Pár perccel ezelőtt még azt mondta a fickó, hogy őrültnek nézte az egyenruha miatt. Nevetségesnek tartotta az ilyen mentegetőzést. Sokszor találkozott ilyenekkel, a legtöbben akkor kezdték, amikor meglátták az övén függő pisztolyt.

A pisztoly. A pisztoly! Nick előkapta a fegyvert, kibiztosította, és meghúzta a ravaszt. A lövés visszhangozva futott át a homokdűnéken.

—Mit csinál?— rémült meg Jim, és feldöntötte Nicket. Fél percig némán birkóztak, Nick eltenni, Jim pedig elvenni akarta a pisztolyt.

—Szálljon le rólam!— kiáltotta Nick, és nyomatékul ledobta magáról a férfit. Mindkettőjük fejfedője a földön hevert. Jim kétségbeesetten kapott a szalmakalap után, és magához szorította, mint egy kislány a babáját.

—Mi ütött magába?— hördült fel, és ismét megtámadta a rendőrt. Megpróbálta lefeszíteni a kezeit, de Nick kicsit erősebb volt nála.

—Most elárulta a földönkívülieknek a helyzetünket!— üvöltött hisztérikusan, miközben dulakodtak.

—Nincsenek földönkívüliek!— nyögte hangosan Nick. Most elrántotta Jim kezeit, fölé került, és lenyomta a könyökeit. Jim rúgkapálni kezdett, de Nick megülte, mint a rodeón a cowboyok a musztángokat.

—Álljon le egy pillanatra!— ordította Jim arcába. —Azért lőttem, hogy észrevegyenek, ha emberek vannak a közelben.

—Itt nincsenek emberek! Azok mind a városban vannak! Csak az űrlényeknek hívta fel a figyelmét!

—Ébredjen fel! Nincsenek űrlények!

—Vannak! Láttam őket!

—Nem látta!

—De láttam őket!— köpködött Jim, miközben egyre erősebben vonaglott Nick alatt.

—Álljon le! Nem lövök többet!

—Engedjen el!— suttogta Jim a sírás szélén. Nick felállt.

—Ne bőgjön! Teljesen ki fog száradni.

Jim felállt, és kinyújtotta a kezét.

—Adja ide a pisztolyt!

—Nem adom! Nem is tudja használni.

—Van otthon egy puskám!

—Ez nem puska, hanem pisztoly! Nincs hozzá gyakorlata! Higgadjon le! A pisztoly nálam marad, mert én tudom használni, és ha találunk valami madarat, vagy tudom is én, mit, akkor én sokkal több eséllyel találom el!

—Minek lőne ön madarakra?

—Hogy tudjunk valamit enni, Jim!— kapott a fejéhez idegesen Nick. —Mire gondolt, miből fogunk itt megélni? Hogy élnénk túl ezt a kurva sivatagot, ha nem zabálunk, és nem nyakalunk semmit?

—Most maga higgadjon le! Ha üvöltözünk, csak még jobban idevonzzuk az űrlényeket!

—Ó, istenem!— nyögött fel Nick, de lejjebb vette a hangját. —Igaza van. Menjünk tovább! És, ha úgy jobb magának, odaadhatom a gumibotomat.

—Kösz, az jó lenne— bólintott Jim, és elvette a felé nyújtott botot.

Így mentek tovább. Nick egyik keze a pisztolytáskáján, másik keze ökölben. Jim az egyik kezével még mindig a szalmakalapját szorította a fejéhez, a másikban kisbaltaként tartotta a gumibotot.

—Menjünk föl ara a dombra, és nézzünk szét!— mutatott egy szokatlanul nagy dűnére Nick jó tíz perc menetelés után.

—Ne, Nick! Akkor meglátnak!

—Vállalom a kockázatot. Maga lent maradhat, amíg végzek. Most már fegyvere is van.

—Maga szerint meg tudom védeni magam egy gumibottal?

—Ugyanannyit ér, mint az én pisztolyom.

—Nem adná mégis ide a pisztolyt?

—Nem. Akkor feljön, vagy nem?

Jim habozott, aztán félénken vállat vont.

—Mindjárt elájulok a félelemtől, de magánál ott a pisztoly.

—Ez a beszéd!

A dűne messzebb volt, mint gondolta, és magasabb is volt. Negyed óránál is többe telt, mire felértek rá. Nick lába fájt a folytonos taposástól, de kényszerítette magát, hogy tovább folytassa. Ha leül pihenni, talán nem áll fel többet. Jim is fáradt, az arca csupa piszok volt, és látszottak rajta az ujjának nyomai is.

Amikor felértek, a látvány elzsibbasztotta Nick érzékeit. A sivatagnak nem látszott a vége, és a homokon kívül nem látszott még mindig semmi. Nem volt oázis, se madár, se nyomok, se semmi.

—Jézusom!— sóhajtotta, és térdre esett.

—Nem állhatunk meg!— próbálta felhúzni Jim.

—Engedjen el, és várjon egy percet!— lökte el Jim kezeit Nick. Levette az övéről az adóvevőt, és bekapcsolta. Azonnal sercegni kezdett.

—Itt Nicholas Harrison járőr. Hall engem valaki?

Nem jött válasz. Közben Jim melléguggolt, és érdeklődve hallgatta a rádió sercegését. Nick megpróbált frekvenciát váltani. A sercegés, zúgás hullámzóan halkult és hangosodott. Néha sípolni kezdett, ilyenkor Nick mindig beleszólt.

—Hall engem valaki? Hall engem valaki? SOS! SOS! Bajban vagyunk! Hallanak? Itt Nick Harrison járőr! SOS!

Lehanyatlott, a kezével támasztotta meg magát. A veríték a szemébe folyt, és csípte. Amikor megtörölte a szemét, teljesen összekente magát homokkal.

—Nincs adás— suttogta, és elrakta az adóvevőt, pedig erős késztetést érzett, hogy széttapossa.

—A Kolónia nem használ rádiókat, mert felfedeznék őket— mondta okosan Jim.

—Ja, biztos!

—Ott egy másik nagy domb— mondta Jim, miután elgondolkodott egy kicsit.

—Oké, menjünk!— hagyta rá Nick.

Lefelé se ment könnyebben a haladás. A két férfi elég súlyos volt ahhoz, hogy minden lépésnél bokáig merüljön a homokba. Nick bakancsa, zoknija megtelt. A lába feldagadt, ahogy a szeme is. Érezte, hogy nem éli meg a holnapot.

Mostanra megbizonyosodott benne, hogy ez csak a pokol lehet. Pedig azt hitte, hogy amit eddig tett, az csak a jót szolgálta. Azt hitte, hogy igazságot szolgáltat. Embert is csak egyszer ölt, és akkor megmentette vele egy asszony életét. Majdnem az az asszony lett a felesége.

Miért büntetik őt? Miért került a pokolba? A miatt az őrült miatt, akit lelőtt? Nem akart erre gondolni.

—Mit mondott, milyen bolygó ez?

—Hát a Desertus— mondta Jim, mint aki azt mondja, hogy az ég kék, vagy hogy az embereknek fejük van.

—A Desertus bolygó?— kérdezte Nick magától, és nem tudta visszatartani a kitörő nevetését. —Elmés, mi? Rohadt jó, igazán egyedi!

Majdnem előrebukott a hahotázástól. Jim kissé viszolyogva nézett rá, de nem érdekelte. Átadta magát a nevetés meleg hullámainak. Halálra fogja nevetni magát.

—Hé, Nick!— támogatta Jim. —Megfullad, megfullad!

—Nyugi, öreg!— taszította el magától Nick. Jim megint elesett, de hamar felállt. Nick érezte, hogy nincs teljesen magánál. Olyan volt, mintha álmodna. Igen, az álom érzése jólesett. Olyan volt, mint egy részeg. Berúgott pia nélkül!

—Ez oltári!— lihegte a dűne lejtőjén botorkálva. Elbukott, fejjel a homokba. Köhögni kezdett. Jim odaugrott, és addig ütögette a hátát, amíg el nem múlt a köhögés.

—Szedje össze magát! Napszúrást kapott! Ezen a bolygón sokkal több a nap káros sugárzása, mert nincs olyan vastag ózonrétege.

—Ó, istenem!— állt fel Nick. —Ez nem bolygó. Ez a pokol.

—Bizonyos értelemben igen, ez a pokol. Ilyen lesz majd a Föld is, ha a kormány nem tesz valamit a légszennyezés megelőzéséért!

—Maga miért került ide?

—Elraboltak a földönkívüliek, nem emlékszik?

—Nem az, Jim! Mi a bűne?

—Nincs semmilyen bűnöm. Véletlenszerűen választottak ki. Lehet, hogy nekünk kettőnknek különleges génállományunk van.

Nick megint röhögni kezdett, bár most kicsit visszafogta magát.

—Hát, maga óriási! Jim, maga egy igazi mókamester! Génállomány!

Nevetése úgy futott a sivatag hullámain, mint a pisztolyának lövése.

—Maga őrültnek hisz engem— mondta Jim. —Pedig kettőnk közül én tudok többet erről a helyről.

—Az már biztos! Maga ennek a helynek a szakértője— jelentette ki Nick, és visszafojtotta a nevetést. —Tehát az úti cél az a nagy bucka előttünk?

—Igen! Onnan többet látunk majd.

Folyamatosan gyalogoltak, de még csak most érték el a dűne alját.

—Voltunk már azon a dombon is, és nem láttunk semmit.

—Amennyivel előrébb vagyunk most, annyival fogunk többet látni.

—Maga nagyon érti a dolgát.

—A király mindent elmondott nekem, amit a sivatagról tudni kell. Magával nem beszélt?

—És mondott valamit élőlényekről, vagy oázisokról?

—Vannak.

—Ennyi?

—Ő sem térképezte fel a sivatagot. De ha a napot követjük, baj nem lehet.

—Tudja, hogy a nap reggel pont a hátunk mögött lesz?

—Nyugatra kell mennünk. Reggel majd a napnak háttal kell mennünk.

—Szóval még holnap is menni fogunk?

—Igen, beletelhet egy kis időbe, amíg elérjük a várost.

—Mégis mennyibe?

—Úgy gondolom, holnap már ott leszünk.

—Ámen.

A levegő hűlt egy pár fokot, de ez még mindig nem volt elég. Nick talán még soha nem volt ilyen szomjas. Ha talált volna egy szennyvizes csatornát, abból is ivott volna. Remélte, hogy nem kell megvárnia, amíg az éhsége is ilyen méreteket ölt.

Felértek a dűne tetejére. Nick megpróbálkozott még egyszer az adóvevővel. Hozzáért a pisztolyához, is, de ekkor Jim olyan rosszalló képet vágott, hogy rögtön elvette a kezét.

—Megígérte, hogy nem lő többet.

—Oké, igaza van!

Nem láttak még mindig semmit, leszámítva persze a homokot, meg a lemenő, vörös napot. Megcélozták a következő halmot, ami hosszabbnak látszott az egész eddigi útjuk hosszánál. Nick káromkodva, Jim optimistán vágott neki az útnak. Nick látta a lemenő napból, hogy mire elérik a céljukat, már este lesz, és feljön a hold.

Már ha a pokolban van hold. És miért ne lenne, hiszen nap is van, meg ég. Vajon ez tényleg egy másik bolygó? A pokol egy másik bolygón van? A halottakat egy másik bolygóra viszik, vagy csak a lelkük száll át a világűrön?

—Jézusom, kezdek olyan dolgokon gondolkodni, mint maga.

—Tessék?— kérdezte Jim.

—Semmi, nem érdekes.

—Mondja el, magának is könnyebb lesz.

—Ha elmondom, maga is olyan őrültnek fog hinni, mint én magát.

—Tegyen egy próbát! Én nem fogom kinevetni!

—Hát jó— vonta meg a vállát Nick. —Elmondom. Szerintem ez a sivatag a pokol, és én meghaltam.

—Akkor én is halott volnék?

—Hány éves maga?

—Ötven. Na jó, ötvenhárom leszek októberben.

—Mi van, ha szívrohamot kapott? Ilyen korban ez igen gyakori.

—Nem hiszem, egészséges vagyok. Nem bagózom, keveset iszom, sokat mozgok. Egészségesen, változatosan étkezem.

—A halál nem válogat. Maga szerint én nem látszom egészségesnek?

—Miért, maga is szívrohamot kapott? Nem csodálnám! Tudja, a fánkok.

—Utálom a fánkot!

—No, mindegy. Mégis azt mondom, hogy ez nem a Pokol, hanem a Desertus bolygó.

—Nevezheti bárhogy, attól még a pokol marad.

—Maga bűnös valamiben?

—Hagyjon békén!

Nem beszéltek negyed órán keresztül. Aztán folytatódott a hallgatás, és a negyed óra fél órává nőtte ki magát. Nick igyekezett, hogy az orrán vegye a levegőt, de minduntalan lihegni kezdett. Jim hasonló állapotban volt, de ő nem volt annyira elkeseredve.

Igen, Nick el volt keseredve. Haza akart innen jutni a feleségéhez. Ha nem is úgy, mint régen, azért szerette a feleségét.

—Sandy— motyogta maga elé. —Remélem, te jól szórakozol. Én elvagyok, mint a befőtt.

—A lánya?— kérdezte bizalmasan Jim.

—A feleségem.

—Vannak gyerekei?

—Utálom a gyerekeket.

—Pedig maga is volt gyerek.

—Utáltak engem is. Ez a dolgok rendje.

—És maga szerint az is a dolgok rendje, hogy elraboltak minket a földönkívüliek?

—Az a dolgok rendje, hogy meghalunk, és mind a pokolra jutunk.

—Ez őrültség. Maga félrebeszél.

—Ne nevettessen, mert megint összeesek!

—Ez nem nevetséges.

—Dehogynem! Mit szólna ahhoz, ha azt állítanám, hogy én valójában egy rég kihalt medvefaj utolsó képviselője vagyok?

—Nem úgy néz ki, mint egy medve— mosolyodott el Jim.

—Na ugye? Ez hülyeség! Maga pedig azt mondta nekem, hogy egy űrhajó hozott ide, a sivatag közepére, egy másik bolygóra, amin oroszlánfejű, húszkarú űrlények élnek! Egykutya!

—Maga nem látta őket. És maga nem beszélt a királlyal.

—Ahogy maga sem. Mit gondol, hova az anyámba tűnt a meghibásodott űrhajó?

—Elrejtették, mert tudták, hogy keresni fogjuk őket.

—És a kétméteres szörnyek láthatatlanná válva osonnak utánunk?

—Elképzelhető. A földönkívüliek technikai fejlettsége...

—Hagyja ezt! Nincs itt semmilyen űrhajó, és nem üldöznek minket semmilyen szörnyek. Kilőhetném az egész tárat, akkor sem venne minket észre senki.

—Megtévesztik magát. Tudják, hogy így fog gondolkodni.

—Kurva okosak lehetnek!— legyintett Nick.

—Tudják, hogy így könnyebben elkaphatnak minket. De engem nem fognak átverni. Megmenekültem, és nem fogok visszamenni arra az űrhajóra. Nem engedem, hogy kísérletezzenek rajtam.

—Nem fognak, mert nincs kinek!

—Nem fogom tudni meggyőzni magát.

—Jó, hogy erre rájött!

—Megvédem magát, még ha nem is hisz nekem.

—Elfelejtette? Én vagyok a rendőr! Én védem meg magát!

Most először együtt nevettek, de hamar abbahagyták, és haladtak tovább.