|
A sivatag (folyt.)
Gm. 2007.07.06. 09:56
A sivatag című novella befejezése
Nicknek igaza volt. Mire felértek a dűne csúcsára, feljött a hold. Az ég sötétkék volt, de a levegő még mindig ugyanaz volt. A csillagok és a hold fényénél már nem láttak annyit, mint eddig. Csendben, elmélkedve álltak a sivatag közepén, síri csend vette őket körül.
Nick gondolt egyet. Különös megérzés hasította át a halálról, a pokolról szőtt gondolatait. Az övén, bal oldalt volt egy zseblámpa. Nemrég cserélt benne elemet. Felkattintotta, és pásztázni kezdte vele a látóhatárt. Nem hitte, hogy bármit is talál, de azért csak pásztázott. Balról jobbra, jobbról balra lóbálta a lámpa fénysugarát. Jim nem szólt közbe.
És akkor a fény megcsillant valamin a távolban. Kicsit jobbra volt tőlük, és elérhetetlenül messze, de megcsillant. Nick odafordította a lámpát, és arrafelé neszezett. Hamarosan újra felvillant a visszaverődő fény. Remegni kezdett a keze.
—Nézze, Jim! Nézze! Van ott valami!
—Az űrhajó— fagyott meg Jim.
—Francokat! Szerintem víz! Egy oázis!
—Lehet, lehet! De mi van, ha mégis az űrhajó?
—Leszarom! Ha nem víz, akár a télapó aranyfoga is lehet! Én odamegyek! Maga folytathatja az útját egyenesen nyugat felé.
—Együtt kell maradnunk.
—Akkor jönnie kell!
Jim habozott, aztán megdörzsölte a homlokát a szalmakalap alatt.
—Remélem, nem fogom megbánni!
Megint elindultak. Nick nagyon erősen koncentrált arra, hogy ne fusson. Pedig az, hogy az oázis felé ne fusson, olyan ésszerűtlennek tűnt. De ezért lett rendőr, ezt tanulta: a józan ész érvényesült nála. Sokszor hátrány volt ez, érzéketlennek nevezték miatta, de most mindenképpen előny volt. Jim sem sietett, mert félt attól, amit azon a felfoghatatlanul messzi ponton talál majd.
Víz. E körül a halálosan egyszerű gondolat körül forgott az agya. Víz. Inni, inni, inni. Addig fog inni, amíg ki nem folyik a fülén, meg a seggén!
Ezt gondolta még akkor is, amikor a legsötétebb éjszaka közepén egy városnyinak tűnő síkságon vánszorogtak. A lábait már nem emelte, csak húzta maga után, keréknyomokra hasonlító csíkokat húzva maga után. A keze szinte élettelenül lógott a törzse mellett, a feje nehéz volt. Fájt a háta, a nyaka: olyan volt, mintha a gerince meg akart volna repedni. A feje, nem, az agya hasogatott, a torka kiszáradtan, sebesre repedezve hörgött.
Nem fog sikerülni. Nem juthat el az oázishoz. Jim talán bírja, de ő nem. Meg fog halni előtte, és Jim nem fogja magával vinni, vagy eltemetni. Itt fog meghalni a sivatagban. Illetve már most halott. Vajon mi történik, amikor a pokolban meghal valaki? A legvalószínűbb az, hogy ezen a helyen elérte rengeteg ember álmát: halhatatlan lett. Nem tud meghalni. El fogja érni a szenvedés, a kín, a testi-lelki fájdalom legmagasabb csúcsát, és ott marad az örökkévalóságig. Örökké szenvedni fog, és ha megszokja a fájdalmat, már készen áll majd a frissítés.
A sivatagban fog fetrengeni, és az oázis egyre távolabb lesz tőle.
—Nézze, Nick! Nézze!
—Mi van?
—Ott! Igaza volt! Igaza volt!
Nick felnézett. Cserepes ajkai sajogtak, és érezte, ahogy szárad a bőre. Hámlott a bőr az orráról. Ha így folytatja, egy hét múlva már csak a koponyája marad.
De nem kell így folytatnia, jött rá, amikor felpillantott. Az oázis pálmafái már tisztán látszottak a sötét éjszaka ellenére. Úgy nézett ki, mintha a hold fénye áldásos reflektorként csak az apró, de annál tisztább forrásra világított volna. Ott volt harminc méterre tőlük. Hogy nem vehette észre? És hogy juthatott ide arról a dűnéről? Hogy volt képes a kiszáradás szélén eljönni idáig? Hát persze, itt nem lehet meghalni. Ha akarna, se tudna.
Most már mindketten futottak, nem érdekelte őket a kiszáradás. Versenyezve vetették magukat hasra az összegyűlt, kristálytiszta víz előtt. Nick csak most fogta igazán fel, hogy Jim ugyanolyan ramatyul van, mint ő.
—Várjon!— emelte fel erőtlenül a kezét Nick az örömteli nevetéstől pukkadozva. —Ne igyunk egyszerre sokat, mert még tüdőgyulladást kapunk! Csak óvatosan!
—Sajnálom, Nick— rázta meg a fejét Jim. —De a tüdőgyulladás pillanatnyilag nem tud érdekelni!
Belenyomta a fejét a vízbe, aztán rögtön ki is rántotta, így lefröcskölve Nicket.
—Jézus! Ez marha hideg!— kiabálta, miközben csuklott a megkönnyebbült nevetéstől. Együtt nevettek, fröcskölték egymást, vedelték a hűs vizet. Nick úgy érezte magát, mint az autó, aminek teletöltik a tankját. Szinte robbant benne az erő. Fejest ugrott a kis tóba, és beverte a fejét valamibe, ami fémesen kondult még a víz alatt is. Jim kirántotta az inge gallérjánál fogva.
—Mi volt ez?
—Nem tudom, de jól bevertem a fejem!— dörzsölte a homlokát Nick. Tányérsapkája lent maradt a tóban, Jim szalmakalapja hajóként úszkált.
—Megnézem— mondta Jim, és ledugta a fejét. Egy pillanattal később felnézett. —Egy kocsi.
—Mi van?— rökönyödött meg Nick.
—Nézze meg! Egy kocsi. Nem is akármilyen! Ez egy rendőrautó!
Nick belemerítette a fejét a tóba, és kinyitotta a szemét. Egy rendőrautó állt a fenekén. A fejét a tetejébe verhette be. Belehasított a félelem. Megnézte a rendszámtáblát. Hátul nem volt. Kijött levegőt venni, aztán megnézte az elülső táblát is. A félelme beigazolódott: az ő kocsija volt.
—Hogyan?— kérdezte költőien, mikor egymásra néztek.
—A magáé?
—Igen.
—Nem tudtam, hogy az űrhajó képes felvenni egész kocsikat! Akkor senki sincs biztonságban!
—Jaj nekem, hagyja már ezt!— nyögte Nick. —Lemegyek, megnézem jobban!
—Csak vigyázzon, bele ne fulladjon! Ha fogy a levegője, jöjjön fel!
—Ne féltsen, zsaru vagyok!
Nick nagy lélegzetet vett, és lemerült. Nem kellett úsznia, egyszerűen megkapaszkodott a volán felőli ablak tetejénél, és lehúzta magát. Az ajtó zárva volt, de az ablak le volt tekerve. Nick bemászott. A hátsó ülés felett egy ásványvizes üveg lebegett. Amikor Nick kinyitotta a kesztyűtartót, meglátta, amit keresett: egy fémmarkolatú bicska feküdt a kis szekrényben. Nick kivette, és levegőhiánnyal küszködve kiúszott a partra. Jim kíváncsian várta.
—Mit keresett?
—Ezt— mutatta meg Nick a bicskát. Kinyitotta. A penge nagyobb volt tíz centinél, és szerencsére rozsdamentes acélból készült, ahogy a markolata is.
—Azt hiszem, ma már nem kéne tovább mennünk— mondta Jim.
—Mi lett az űrlényes ábrándjával?
—Ha tudnák, hol vagyunk, már rég utolértek volna minket. Talán meghaltak, amikor lezuhant az űrhajójuk.
—Hála istennek ezzel már nem kell törődnünk!— könnyebbült meg Nick. —Akkor letáborozunk?
—Tud tüzet rakni?
—Miből?
—Ezeknek a pálmafáknak a kérgéből.
—Jó ötlet. Levághatom. De nincs mivel megrakni. Majd csiszolunk?
Jim kelletlenül előhúzott flanelinge zsebéből egy sötétkék öngyújtót.
—Kicsit füllentettem az egészséges életmódról.
A nevetés után Nick megkomolyodott.
—Cigije is van?
—Van egy dobozzal.
A bicskával levágta a pálmafákról a szőrszerű kérget. Pont elég volt egy apróbb tábortűzhöz. Jim meggyújtotta, és a tűz fellobbant. Cigarettára gyújtottak, és elhevertek a tűz mellett. Hallgatták a víz csobogását.
—Tulajdonképpen miért is rakunk tüzet?— kérdezte Nick.
—Miért? Oltsam el?
—Nem, dehogy! Csak kérdeztem. Miért rakunk tüzet, amikor nem használjuk semmire?
—Szerintem a hangulata miatt— válaszolt a farmer. —Most már elhiszi, hogy ez tényleg nem a pokol?
—Nem.
—Ön bűnös valamiben?
—Igen.
—Elmondja?
—Gyóntatni akar?
Nevettek.
—Valami olyasmi.
—Hát jó— bólintott Nick. Habozott, aztán kimondta: —Megöltem egy embert.
—Miért?
—Egy nőt védtem. Az a férfi ki akarta rabolni. Kés volt nála, és ott hadonászott vele a nő szeme előtt. Én lelőttem.
—Ez nem bűn.
—Honnan tudja, mi számít bűnnek?
—Szerintem bűnözőt ölni nem főbenjáró bűn.
—Az égiek máshogy gondolták.
—Biztos nincs valami más?
—De— motyogott Félszegen Nick.
—Ha már gyónunk, ki vele!
—Na jó!— mondta Nick, és megköszörülte a torkát. —Azt hiszem... Illetve nem hiszem, hanem tudom, szóval megtettem— idegesen nevetett, aztán elhadarta: —Megcsaltam a feleségemet.
—Így szégyelli?
—Igen.
—Ez díjazandó.
—Díjazandó?
—Dicséretes. Sokan nem is szégyellik. Maga megbánta.
—Naná— mondta unottan. —Az mindegy.
—Azt hiszem, ebben igaza van. Ha megtette, hát megtette.
—Na, és maga miért került ide?
—Tessék?
—Magának mi a bűne?
—Ja! Ööö... Hát, azt hiszem, hogy sokat hazudok.
—Nekem is?
—Hát...
—Akkor most jóváteheti. Mondja el!
—Na jó. Maga megtette, hát én is megteszem. Azt mondtam, hogy egészségesen élek. Hát, nagy lószart!
—Tessék?— nevetett Nick.
—Igen. Sört vedelek, zsíros húst zabálok. Folyton bagózok. Még füveztem is. Bár gondolom, ez ellen maga már nem tud semmit se tenni.
—Azt hiszem, itt nem számít, hogy rendőr vagyok.
Egy perc szünet következett. Amikor Nick azt hitte, Jim elaludt, a férfi újra megszólalt:
—Tudja, elsőre nem volt nekem szimpatikus. Abban is hazudtam, hogy tisztelem a rendőröket. Valójában eddig azt hittem, hogy minden rendőr beképzelt seggfej.
—Hó! Kösz!
—Hát igen. Nem vagyok egy szent.
—Először én is seggfejnek tartottam magát.
—És most, hogy másodszor is belegondolt, még nagyobbnak gondol?
Nevettek. Nick nem is sejtette, hogy ennyi idő alatt így meg lehet barátkozni valakivel. Még azzal együtt is, hogy az illető egyértelműen flúgos. De a flúgossággal sokszor együtt jár a barátságosság. Többre tartotta Jimet, mint magát.
—Na jó, én dög fáradt vagyok— ásított Jim. —Hosszú napunk volt.
—Nem kifejezés!
—És ne izguljon, Nick! Holnap már a városban leszünk, és sört fogunk inni.
—Ámen!
—És nem ártana, ha ennénk is valamit.
—Mondjuk egy zsíros húst?
—Mondjuk.
Nick a remény és a reménytelenség között, félelemmel eltelve az idegen helytől, amiről még mindig nem tudott semmit, a büntetéséről elmélkedve álomba nevette magát.
Amikor felébredt, még becsukva tartotta a szemét egy ideig. Olyan erősen érezte a saját ágyát a saját otthonában, mellette a feleségét, hogy nem akarta elengedni, amíg a legkisebb foszlánya el nem tűnik. Aztán ökölbe szorult a keze, és belemarkolt a sivatag homokjába. Járt már a tengernél, és ez nem olyan volt, mint a tengeri homok. A tengeri homok olyan, mint a bársony. Ez a homok érdes, gonosz volt.
A hasán feküdt, feje a jobb karján. Felült, és megborzolta koszos haját, aztán feltette a tányérsapkáját. Amikor megfordult, azt kérdezte:
—Tehát egy város?
Jim nem volt ott. Nick fölállt, és körbenézett. A farmer otthagyta őt, amíg aludt?
Borzalmas meleg volt. A homokban nem voltak lábnyomok. Nick körbejárt, és figyelt a hangokra is. De nem látott semmit, és a csendet sem törte meg semmi. Jim eltűnt, semmi sem maradt utána.
Lehet, hogy soha nem is volt Jim? Álmodta volna? De ha álmodta, akkor miért nem az ágyában ébredt fel? Miért van még mindig a sivatagban? Megfogta a fejét, és kényszerítette magát, hogy gondolkodjon. De hiába találta meg a józan eszét, a pánik növekedett benne, mint egy hatalmas, csatornaszagú buborék.
Remegő kézzel nézte meg a pisztolya tárát. Egy töltény hiányzott belőle. Emlékezett, hogy az egyik dűnén lőtte el. De ez nem volt bizonyíték semmire, hiszen Jimre is emlékezett, és a férfi nem volt ott.
A tenyerét a szájára tette, és olyan mozdulatokat tett, mint aki le akarja törölni magáról. Egyre nehezebben gondolkodott. Bekapcsolta az adóvevőt, de azonnal ki is kapcsolta.
Aztán a mellkasában ugrott az adrenalin. Megérzésként tűnt fel benne a gondolat. A vízhez futott, és beledugta a fejét.
A vízben nem volt semmi. Nem volt ott a rendőrautó. Megtapintotta a bicskát az oldalán. Pedig azt a kést az autóból szedte ki! Ott volt a kesztyűtartóban!
Kijött levegőt venni, aztán visszadugta a fejét a víz alá, mintha abban reménykedne, hogy ezúttal meglátja az autót. De nem volt ott semmi, csak a vízinövények. És...
Újabb levegőt vett, aztán fejest ugrott a vízbe. Most már elfogta a pánik. Leért a kis tó fenekére, és megérintette azt a valamit, ami kiállt a vízből. Szalma volt. Egy kalap karimája. A félelem elkezdte belülről rázni, de Nick ásni kezdett. Nem törődött a levegővel. A kalap lassan kiemelkedett az iszapból. Jim szalmakalapja.
Nick kiúszott, és csak fönt érzékelte, hogy majdnem megfulladt. Megmagyarázhatatlan módon eszébe jutott, hogy talán megdöntötte a levegő-visszatartás világcsúcsát. Hisztérikusan felkacagott, de rövid volt, mint egy kutyaugatás. Magához szorította a kalapot. Úgy ült ott egy, vagy két percig, és tartotta vissza a könnyeit.
Aztán visszanézett a vízre. Elkapta a tekintetét. Nem, gondolta. Nem akarok újra lemenni oda.
Az akarata ellenére cselekedett, amikor a tóhoz mászott. Nagyot sóhajtott, és megacélozta magát. De hát mégiscsak zsaru vagy, az istenit! Nem ijedsz meg, ha találsz egy...
Nem várta meg, amíg kimondja magában. Újra beugrott a vízbe, és nem gondolt arra, hogy akár tüdőgyulladást is kaphat. Leúszott a fenékre, és ásni kezdett. Egyre jobban elborzadt attól, amit találni fog az iszapban. Már látta, ahogy hajat tapintanak az ujjai, és lassan kiemelkedik egy fehér homlok...
De nem volt ott semmi. Kétszer fordult levegőért, és nem talált semmit. Ez persze nem jelentette volna feltétlenül azt, hogy nincs is ott, amit keres, de ez nem merült fel benne. Érezte, hogy Jim nincs odalent. Úgy, ahogy az autó sincs ott. De a kalap miért volt ott? Minden olyan logikátlan volt. Egyetlen logikus, értelmes pont nem volt ebben a sivatagi utazásban. Semmi kapaszkodó nem volt.
Nick térdre rogyott, és megeredtek a könnyei. Hamar visszanyerte az önuralmát, és kitörölte a szemét. Belement a homok, ettől újra könnyezni kezdett. Nick káromkodott, aztán vicsorogva felállt, és kényszerítette magát, hogy elinduljon.
Egyetlenegyszer érintette meg a pisztolyát, és csak egy pillanatig játszott a gondolattal, aztán többet nem jutott eszébe. Reményvesztetten, de kitartóan rúgta a homokot, bedagadt lábai fájtak a cipőjében, a gerince sajgott, de ment tovább.
Ment nyugat felé, amerre Jim mondta. Kezében a szalmakalap, fejében a farmer félőrült, de mégis meggyőző hangja:
—Ne izguljon, Nick! Holnap már a városban leszünk!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
